Olyan sok helyről jött mostanában szembe velem a tény, hogy minden második embernek pánikrohama van. Tök őszintén, ez felbasz, mármint a tudat, hogy az emberek ennyire szenvednek. Ugyanis, ha valaki tudja, hogy milyen ezeken keresztülmenni, akkor én elmondhatom, hogy nagyon jól tudom, milyen érzés.
Egy ideje él bennem a gondolat, hogy az egész tartalomgyártásnak semmi értelme. Gyakorlatilag bejött a terembe az, hogy sokan azt gondolják, hogy, ha valaki rendben van önmagával és zenben él, akkor azt nem kívülre helyezi és nem beszélget erről, hanem megéli.
Egyfelől ez tök jogos, még van is bennem egyetértés, ugyanakkor az is bennem van, hogy mekkora önzőség lenne, ha nem próbálnék meg segíteni az embereknek, főleg, ha megvan bennem a meggyőződés, hogy mindenből van kiút.
Szóval vissza a pánikhoz. Tudom, hogy milyen az, mikor nem mersz kimenni az utcára, mikor nem mersz kimenni a lakásból, mikor legszívesebben csak kicsekkolnál ebből a fizikai valóságból és hagynál mindent a fenébe, mert kétségbeejtő az a valóságod, ami ezt a fajta félelmet kelti és táplálja benned.
Tudom, hogy milyen könnyű lenne elolvasni egy könyvet, vagy leülni a terápiába és azt gondolni, hogy majd az megváltoztatja az életed. Lehet, hogy lenne abból is valami, ugyanakkor én nem ezt tapasztaltam, főleg nem ebben hiszek.
Rengeteg könyvet elolvastam, rengeteg előadást meghallgattam, ami során ott volt az a bizonyos AHA érzés, de nem igazán változott semmi. Max rájöttem arra, hogy amit érzek, az természetes.
Terápiába soha nem jártam, mert a meggyőződésem szerint, nem az fogja kívülről hozni a megoldást.
Helyette mit csináltam? Elindultam befelé. Elkezdtem megfigyelni magam, a légzésem. A légzéssel kezdődött minden. Mikor 19 évesen nagyon akartam, hogy vége legyen mindennek, egy zen buddhista szerzetes által kezdtem el lélegezni. Gyakorlatilag egy állandó meditatív állapotot próbáltam fenntartani.
Nem az volt a gond, hogy a gondolatokat akartam kizárni, hanem a kint helyett azt akartam elérni, hogy bent legyek. Azt akartam, hogy ne legyen rám hatással a külvilág, hogy ne legyek rosszul, ha kilépek az utcára, hogy ki tudjak menni Nyíregyházán a Kossuth térre úgy, hogy ne jöjjenek elő a fóbiáim és a pánik.
Egy idő után szentül hittem, hogy mindent el tudok érni és van kiút ebből az egészből, csak kitartónak kell lenni és gyakorolni. Mindig számoltam a lélegzeteimet, ha valami elterelte a figyelmem, akkor kezdtem újra a számolást. Egy idő után, már a pánik állapotát kezdtem el felmérni, hogy milyen hatással van rám. Mit érzek, hol érzek. Ha jött, belemerültem. Hagytam, hogy jöjjön, ellenállás nélkül. Hagytam, hogy elmerüljek benne. Ijesztő? Lehet. Megéri? Mindenképp.
Könnyű a pánikot felcímkézni, hogy ez egy betegség. Nem az. A pánik egy kibillent egyensúlyi állapot eredménye, mikor nem vagy a középpontodban, s menekülsz önmagad elől is.
Alapvetően az a felháborító, hogy a suliban minden hülyeséget megtanítanak, de azt nem, hogy hogyan legyél jól. Mentálisan, lelkileg, testileg. Semmi ilyesmin nincs hangsúly, sőt, mondhatni már pici kortól próbálják a részeidet levagdosni és ellehetetleníteni azt, hogy kapcsolódni tudj önmagadhoz, ami után természetes módon jön a pánik és a szorongás.
Lehet, hogy nem a légzőgyakorlatok, nem a jóga, nem a számomra bevált eszközök fognak téged előre vinni. Semmit nem is kell elhinni és készpénznek venni abból, amit én írok vagy mondok.
Én csak arra akarlak ösztönözni, hogy találd meg a saját igazságodat, találd meg azt, hogy mi az, ami számodra beválik és segítség lehet a mindennapjaidban.
Ne feledd, hogy a te életedben, a te egészséged a legfontosabb. Tegyél hát érte még ma. Minden csak egy apró lépéssel kezdődik, tűnjön akármilyen hülyeségnek. Ne ítélkezz magad fölött, csak csináld!
Vigyázz magadra!
HK