Mennyire merünk vagy egyáltalán tudunk egy random hétköznap önazonosak maradni és felvállalni azt, akik vagyunk?
Nekem ehhez a témához most a Podcast adott egy kis belemerülést, ugyanis én ott éreztem nagyon sokáig azt, hogy keresem a hangom, a témám és nem mertem önmagam lenni, mert féltem az ítéletektől.
Az ember hajlamos önmagára is egy csomó réteget aggatni, mások pedig főleg nagyon jók ebben, hogy az egyént ítélgessék minden réteget rápakolva is. Nekem személy szerint inkább az előbbi okozott gondot. Ugyanis nagy örömmel aggattam magamra olyan dolgokat, ami amúgy nem vagyok.
Kezdve azzal, hogy én jógaoktató vagyok, szóval szakmainak kell lennem. Patikus is vagyok, szóval minden tekintetben is segítenem kell. Szépen kell beszélnem, el kell fogadnom a sok hülyét, figyelnem kell a fényekre, meg a külcsínre, be kell ütemezni a folytonosságot, hogy legyen heti két fix óra. Hasznos tartalmakat kell kitenni, nem szabad picsogni. Nem lehet szar napom, főleg nem olyan, amit meg is osztok az interneten. És a sor végtelen, hogy milyen idióta elvárásokat tettem magam elé célnak, hogy feleljek meg önmagamnak…
Nos, mostanra nyilvánvaló, hogy itt egy dolog működik: a LESZAROM művészete….
Nem kell megfelelni senkinek, nem kell mindig jó napunk legyen, nem attól fognak szeretni, hogy szépen beszélsz vagy, mint egy kondás, hagyod magad kifakadni. Nem kell tökéletesnek lenni, sőt, semmilyennek sem kell lenned. Ha valaki rezonál veled, akkor is fog, ha szar napod van, ha pedig nem vagy szimpatikus, megjelenhetsz akárhogyan, akkor sem leszel az.
Ez pedig így van rendjén. Nem kell mindenkinek szeretnie. Ahogy neked sem kell mindenkit szeretni. Leginkább az élni és élni hagyni az, ami működik. Ez viszont a saját irányodba is elengedhetetlen.
Szeresd magad, s legyél legalább önmagaddal őszinte. Sallangok és rétegek nélkül. Ugyanis nem az számít, hogy mit mutatsz kifelé, hanem az, hogy milyen vagy befelé menet.
Nekem a Podcast is ezt mutatta meg, hogy alapvetően igenis mindegy, hogy lemegy a nap, szarok a fények, vagy esetleg én magam is szarul nézek ki. Nem témákhoz akarnak az emberek kapcsolódni, nem is a tökéletességhez, vagy a filozófiához, hanem az emberhez, a lélekhez.
Hajlamos vagyok én is túlgondolni sok mindent, ez az utóbbi időben még nagyobb igazság. Keresem én is a válaszokat, keresem azt, ami igaz nekem, s minél jobban keresem, annál messzebb jutok tőle. Legalábbis ezt érzem.
A Podcast nevet is elengedtem, minden olyan hamisan csengett, őszintétlennek érződött.
Marad tehát a nevem, elvégre ez utal a lélekre, aki a név mögött lakik.
Köszönöm ismét, hogy itt vagytok velem, legyen az bármelyik platform!
YouTube:
Spotify: