Régen, amikor szomorú voltam, mindig írtam.
Nos, nem árulok el nagy titkot, hogy elég sokszor voltam szomorú. Minden bánatomat a naplómba, vagy később a blogomba írtam.
Akkoriban sokkalta több olvasóm volt, ami szintén nem nagy titok, de akkor nem vállaltam fel sem az arcom, sem a nevem. Ezt mondjuk nagyon jól tettem. Imádtam a blogomat, az odatévedő lelkeket, a picsogást, úgy mindent is. Volt sok dráma és 0 konklúzió…
Manapság, hogy nincs dráma, baromi nehéz magam rávenni a blogolásra. Nem tudom, hogy egyszer tudnék-e ebből megint rendszert csinálni. Már inkább a naplómat helyezem előtérbe.
Szeretek írni, akár oldalakat… Mindent kiadni, ami el van temetve önmagamban, amiket sokszor magamnak sem fogalmazok meg, mert nincs rá időm vagy erőm.
Az ember mindig küzd az időhiánnyal. Bezzeg, mikor sok van, nem tudjuk megfelelően értékelni.
Amúgy is nehéz, mármint értékelni. Én jelenleg azon vagyok fennakadva, hogy lassan jön a tél, ami hozza magával azt az időszakot, amikor hiába lennék produktív, állandóan sötét lesz. Nyilván ennek eredményeként nem leszek produktív.
Mondanám, hogy ez szomorú, de tavaly télen annyira kimaxoltam a tartalomgyártást, hogy idén nem hiszem, hogy fog hiányozni. Az ember egy idő után képes mindenbe is belefáradni. Nekem ez az egész videózás téma ilyen, se jógát oktatni, se komolyabb elköteleződést vállalni nem tudok. Ebbe a podcast nem tudom beletartozik-e, mert amúgy szívesen beszélek, de arra is rá kell magam venni, hiába jön a téma és az ihlet, hogy de jó lenne….
Rengeteg ilyen és ehhez hasonló elvetett ötletem van. Mert nem volt rá idő, hely, lehetőség, gyakorlatilag kifogások végtelen tárházát lehet ilyenkor bevetni.
Nem tudom, mennyire lesz ebből blogolás, de ezt most vegyük bemelegítő próbálkozásnak.
Ölellek,
Kitti