Hogy lehetek ilyen kcsg?!
Szeretem magam megfigyelni, szeretem megélni az érzéseimet, szeretek elmerülni abban, ami van. Mindemellett hajlamos vagyok a túlzott kontrollra, irányításra, s ott van bennem az, hogy a bizonyos típusú embereket meg tudom enni reggelire.
Na, kellett ez az apró felvezetés az alábbi felismeréshez való eljutásomhoz.
Nem csak azt szeretem megélni, ami van, hanem sokszor felismerés nélkül hagyom magam belecsöppeni bizonyos energiákba, tartozzon ez emberekhez, helyekhez, ásványokhoz, bármihez. Alapvetően szeretem ezt a tulajdonságom, viszont amennyire hasznos tud lenni, olyan szinten tud kicsinálni. Nincs rá jobb szó. Elmesélem, hogy miért.
Gyakorlatilag ez a tulajdonságom bele tud dobni a mélyvízbe. Azaz ez azt jelenti, hogy jön a pánik, jön a depresszív megélés, jön a harag, jön a düh, jön a félelem, jön a gyomorideg, a szomorúság, az elveszettség érzete, a haszontalanság érzete, az önbizalomhiány, tényleg bármi. Ami amúgy tök oké lenne, ha hozzám tartozna. Viszont, amit meséltem az elején, gondolom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, de bizonyos környezetben az ember tudat alatt át tud állni ezekre a frekvenciákra és az egyik pillanatban még ő volt Buddha, a másik pillanatban pedig ő Joker.
Na, a gond akkor kezdődik, ha te erre nem vagy tudatos. S az eszement energiák közepette előjönnek olyan viselkedési minták, amiket szíved szerint letagadnál, de a teljesen kész állapotod lazán merül bele és leszel ettől olyan bunkó, hogy a szomszéd macskája is sírva menekül, ha megszólalsz.
Ez vagyok én, amúgy. Szeretek veletek őszinte lenni, s szerencsére tudok is, szóval ítélkezések nélkül vállalom minden rétegem. Nem igazán tartom célravezetőnek a megjátszást, illetve értéknek tartom azt, ha az ember egész életében tanulja önmagát és a reakcióit, viselkedését. Szóval, ha nem figyelek és hagyom magam belemerülni dolgokba, hajlamos vagyok egy kontrolláló bunkónak lenni. Amivel nincs gond addig, míg nem bántok másokat.
Ma lett egy olyan felismerésem, hogy a hely, ahová járok napi szinten, nagyobb hatással van rám, mint gondoltam. Ez azt jelenti, hogy az ottani félelmeket, kétségeket, bizonytalanságokat én tök szépen magamra tudom aggatni és hurcolom a többiekkel a nyakamban. Mikor pedig kijövök onnan, mintha ledobnám a vállaimról a mázsás súlyt és felszabadulok, mint egy kalitkából szabadult madár.
Egy ideje válságban vagyok a jelenlegi helyzetemet illetően, mert olyan elvárások vannak bennem, amiket eddig nem igazán éreztem, s az elégedetlenségem a tetőfokára hágott. Ami csak azért zavart, mert az alap hozzáállásom az élethez az az, hogy minden úgy a jó, ahogy van. Magam sem értettem, hogy mik ezek a hangulatingadozások, s igaz, hogy néha jöttek felismerések ezzel kapcsolatban, mégsem volt tartós ez a fajta rálátás.
Amikor az egyik pillanatban olyan vagy, mint egy ugrándozó unikornis, s mérhetetlenül nyugodt és boldog vagy, a másik pillanatban pedig elönt a kétség és a félelem, az úgy nem igazán állja meg a helyét, s egy idő után elkezd az ember okokat keresni, vagy egy jó pszichiátert.
Nos, én az okokat próbálom feltárni, leginkább abba az irányba, hogy milyen hozzájárulása tudnék lenni a környezetemnek az adott helyen, hogy egy picit élhetőbb legyen az a közeg. Gyakorlatilag természetemből adódóan nem szeretek megfutamodni, hanem kitartani akármilyen rossz is a helyzet. Főleg, ha rádöbbenek ezekre a nagyon erős energiákra, már nem érzek késztetést a menekülésre, inkább a megoldás keresésére.
Jelenleg is eljutottam erre a pontra, hogy ezen felismerések hatására, nem menekülni akarok, hanem megoldást keresni. Sokunkban felmerülhet ez a kérdés, hogy mennyire tudunk hatással lenni a környezetünkre. Illetve kérdés, hogy mennyire akarunk hatással lenni másokra és megéri-e belefektetni az időt és a munkát ebbe az egészbe.
Nem szeretek bántó lenni, okkal és ok nélkül sem. Mégis sikerül olykor, a legrosszabbat hozzák ki bizonyos helyek és emberek belőlem. Nyilván ilyenkor nem mentségeket keresünk, hogy miért történhet ez, hanem inkább elgondolkodtat a helyzet. Legalábbis engem elgondolkodtat.
Ugyanis, ha kiderül, hogy nem is te vagy olyan szarul, mint érzed, hanem a környezetedhez tartozik az az érzés, akkor nem lesz kibúvó. Nincs rá ok, nincs magyarázat, nincs semmi.
Az egyedüli kérdés, hogy neked mi a reakciód erre? Mit próbálsz meg tenni azért, hogy nekik egy picit jobb legyen? Hogyan próbálod meg őket segíteni ezen az úton? Illetve fel tudod-e tenni a kérdést, hogy kihez tartozik az adott érzés, ha dereng, hogy valami nem stimmel?
Elvégre nem azt tudjuk megválogatni, hogy mások hogyan viselkednek és miben vannak, hanem a saját reakciónkat az adott helyzetre. Most nem megoldást akarok hozni vagy következtetést, hanem egy fontos kérdést, amit néha nem árt feltenni magadnak.
Te milyen hozzájárulás vagy az élethez?
HK