Tegnap jöttem haza Erdélyből. Minden ilyen alkalom előhozza az érzést, hogy a szívem egy darabját ott hagyom és nem szívesen jövök el onnan.
Nagyon erős kötődést érzek a hely iránt, az emberek iránt, a természet iránt. Gyakorlatilag ezt itt, ahol vagyok sem adja meg nekem semmi és senki. Természetesen Kupesz nem tartozik ebbe a kategóriába, ahol együtt vagyunk, ott van az otthonom, ettől függetlenül olykor felkapnám őt is és mehetnénk az igaz természetbe, haza.
Szóval nehezen viselem ezt is, hogy ide haza kellett jönnöm, illetve nagyon elfáradtam úgy általánosságban mindenben az elmúlt időszakban.
Soknak érzem a hétköznapokat, a tanulást, nem érzek késztetést, de még jólesést sem, hogy szőnyegre álljak, szóval jelenleg minden is nehéz. Ma tanultam egész nap, nem nagyon tudok emellett ihletet meríteni, hogy leüljek és csináljak bármit is, mert se erőm, se kedvem hozzá.
A fáradtság olyan, mint a stressz, minél inkább jelen van, annál inkább semmi kedved jógázni, illetve kiáradni sem.
Engem most nagyon elkapott ez az érzés, hogy tudom, hogy mit kellene csinálni, illetve mit ígértem, de nagyon nem alakul sehová, mert, ha szívből nem tudom csinálni, akkor egyszerű a képlet, nem csinálom sehogyan sem. Szóval mondanám, hogy sikerült a héten pihennem és erőt gyűjtenem, de leginkább csak a megerősítéseimet kaptam meg, hogy milyen helyen szeretnék élni, kikkel szeretnék lenni és hogyan is szeretném élni ezt az egész életnek nevezett dolgot.
Ez nem jelenti azt, hogy nem jönnek órák, mert természetesen a heti 1 óra jelenleg fix és azzal már előre készültem jó időre, viszont az új tartalmak készítése jelenleg nehéz.
Tudom, hogy vissza fog térni az energia és az ihlet is, ha 3 hét múlva túl leszek a vizsgáimon, viszont jelenleg még ez egy nagyon leterhelt időszaknak ígérkezik.
Türelmeteket kérem, talán ez a bejegyzés lényege és remélem, hogy Ti is jól vagytok, de legalább picit több energiátok is van!
Ha van kedved, írd meg nyugodtan, hogy Te miben vagy jelenleg, már csak azért is, hogy ne érezzük magunkat egyedül, ugyanis hiszem, hogy soha nem vagyunk egyedül.
Ölellek,
Kitti