Olyan ez az életnek nevezett dolog, mint egy színház. Játszunk egy szerepet, amit látni akarnak. Körülvesszük magunkat emberekkel, mintha muszáj lenne. Ünneplünk, bulizunk, hisztizünk, panaszkodunk vég nélkül. Elvégre soha nem jó semmi, de arról nincsen fogalmunk, hogy mi is lenne az, ami esetleg jó is lehetne.
Nincsen dharmánk, nincsen jellemünk, nincsen gerincünk, csak játszunk, mintha muszáj lenne.
Ígérgetünk felelőtlenül, mintha nem lenne holnap. Bizonygatunk, elhitetünk, játszunk, mintha annyira számítana.
Az van, hogy mindenki elvan a saját kis színházában és alapvetően, szarik arra, hogy TE hogyan játszod a szereped. Ha valakit érdekel, hogy mi van veled, az sokszor nem a te tökéletességedből ered, hanem arról szól, aki felfigyelt rád.
Nagyon sokan nem mernek szembenézni önmagukkal. Ennek hála pedig mindenkivel is foglalkoznak, csak ne kelljen utánanézni, hogy mégis ki a fasz az, akinek nevezi önmagát a delikvens.
Egy idő után ez a szánalmon felül kibaszott fárasztó is lesz.
Indulj hát el az úton, keresd meg, hogy mi a célod, miben találod szenvedélyed, miben érzed, hogy hasznos vagy, s mi az, ami éltet.
Mindig ugyanazt mondom, hogy az élet akkor is telik, ha cselekszel és akkor is vége lesz, ha semmit sem teszel.
Tedd hát meg az első lépést. Önmagadért, a világért, a szenvedélyért…
Ölellek,
K