Olykor megkapom ezt a kérdést, ahogy a jótanácsot is mellé, hogy tegyem szerethetővé az ünnepet… Nos, ez egy fantasztikus tanács, valószínűleg még soha nem gondoltam rá…
Nekem nem az ünneppel van bajom, mondhatni, azon kívül persze, hogy kész kirakatünnep lett ez is, mert minden is eladható manapság, ezen kívül tényleg nem lenne vele bajom.
Ami valójában a gondom vele, az jóval ezek mögött gyökerezik.
Apukám novemberben halt meg, az azt követő karácsonyom mondhatni eléggé szarul telt. Nyilván a hangulat, a veszteség, az állandó pánikrohamok nem segítettek megélni az ünnep mélységét. Evidens, hogy nem a szeretet és a boldogság volt az első érzetem az egész ünneppel kapcsolatban. Legszívesebben skippeltem volna ezt az egész felhajtást.
Az utána következő évek hasonlóan, leginkább pánikrohamokkal teltek, mert a testem nagy átlagban úgy döntött, hogy legyünk szarul, mert közeleg az évfordulója a veszteségnek, aztán pedig jön a karácsony, ami a szeretet ünnepe lenne és úgy utáljuk, mert szeretet éppen pont nem volt bennem.
Az első ilyen apum nélkül töltött karácsony után a hátam közepére sem kívántam az egész időszakot, már előtte 2 hónappal rosszul voltam nagy átlagban, szinte folyamatosan. Nos, ha így telnek évek az életedből, ezáltal pedig az ünnepek is, egy idő után ösztönösen mondod azt, hogy te nem szereted ezt az időszakot.
Emellett ott van az, amibe bele sem gondolunk, hogy milyen sok embernek volt ez az időszak borzasztó, gyerekkorában. Nem volt mindenhol mindig felhőtlen az ünnep, ott volt a szegénység, az ajándékok nélküli fa, a stressz, hogy várni kellett a rokonokat, akikkel előtte sokszor 1 évig nem is látták egymást. A megfelelési kényszer, a magamutogatás, a képmutatás, s még egy csomó minden, ami nem szép emlékeket idéz, hanem kurva nagy stresszt és gyomorideget.
Én szerencsésnek mondom magam, mert igaz, hogy jó sok idő után, de elkezdtem megkedvelni ezt az időszakot. A kuckózást, a sütés-főzést, a nyugalmat, amit adhat ez az ünnep. Akkor is tudott szeretetteljes lenni az a pár nap, mikor egyedül töltöttem a kutyámmal, s nem teherként éltem meg a napokat, hanem örömmel, sőt, hálával. Hogy ott vagyunk, élünk, jól vagyunk, minden rendben, s nyugodtak vagyunk.
Mára még inkább változott bennem ez az egész hozzáállás, nem is szeretem, de nem is rühellem. A fogyasztói társadalmat nyilván soha nem fogom megkedvelni, amilyen üzenetet közvetítenek ilyenkor a vásárlási lázzal, szintén nem fogom szeretni soha. Ugyanakkor tök jóban vagyok magammal, s szimplán ez sem érdekel már, mint felhajtás. Bennem valamilyen szinten meghalt a vágy, hogy varázslatot keressek csak ilyenkor.
Én a varázslatot tudjátok, hogy mikor keresem? Minden áldott nap az évben. Ugyanis hiszek abban, hogy minden nap ott a lehetőség a szeretetre, a hálára, a békére, az ünneplésre, a csodákra, s minden jóra, amit csak szeretnénk megélni. Nem egy nap fogja megadni nekünk azt a hangulatot, amit szeretnénk elérni, hanem mi magunk fogjuk megadni önmagunknak. Ezért sem gondolnám, hogy le kellene valamit korlátozni bizonyos napokra vagy időszakokra.
Nem gondolom, hogy muszájból kell ajándékozni és elviselni embereket, akikre amúgy nem vagyunk kíváncsiak. Nem gondolom, hogy magunkra kell erőltetni olyan dolgokat, amiket amúgy nem szeretnénk, csak azért, mert a társadalom, a család, a bárki ezt nyomja a nyakunkba, hogy muszáj.
Én szeretek ajándékozni, pusztán azért, mert jól esik adni. Viszont ilyenkor, a felhajtás miatt, a kötelesség és elvárás miatt, kicsit sem esik jól társulni ezekhez a szemléletekhez. Roppant mód utálom ezt, s kicsit sem komfortos.
Szeretem az embereket, a harmóniát magam körül, de ilyenkor, mikor mindenkit elkap az agyfasz a karácsonyi lázban… Nos, szerintem érthető, hogy miért úgy állok az ünnephez, ahogy…
Én magamnak megteremtem a nyugalmam és kizárom, ami nem érdekel, ugyanakkor tök jó lenne visszahozni azt a nyugalmat, ami gyerekkoromban jellemezte ez az egész ráhangolódást, majd megélését az ünnepnek.
Mikor lassú volt minden, nem siettünk sehová, lehetett örülni egy apróságnak, mint ajándék, mert nem az ára számított, hanem az, hogy gondoltak ránk, mikor tényleg meg tudtuk élni az együtt töltött időt és hálásak lehettünk, hogy ott vagyunk egymásnak. Mikor leültünk szenteste vacsorázni és nem a telefon nyomkodásán volt a hangsúly, hanem a beszélgetésen, az ízlelésen, hogy megkóstolsz egy falatot és nem csak lenyeled úgy, hogy nem is érezted, hogy mi volt az, hanem figyeltél rá, hogy mi van a szádban, s milyen érzeteket ad.
Nem eszünk figyelemmel, nem is kapcsolódunk figyelemmel, nem vagyunk jelen soha, nem adunk szívből, nem cselekszünk önzetlenül…
Ha ezek meglennének, na, akkor lehetne mondani azt, hogy boldog ünnepnek nézünk elébe…
Puszi nektek és kellemes készülődést!
Kitti