Nagyon divatos most visszagondolni a 10 évvel ezelőtti történésekre.
Én őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy mit csináltam 10 évvel ezelőtt. Emlékezni úgy gondolom, nem érdemes, fotót sem mutatok, valószínűleg az alapján találtál rá erre a blogra. Azt gondolom, hogy nagyon szenvedtem anno ilyenkor. Viszont, így, hogy nem tudok semmi konkréttal szolgálni, visszarepítelek kedves olvasóm, még régebbre.
Egész életemben kerestem a szerelmet, azt a mindent felégetőt. Már egész fiatal koromtól ez volt a prioritás az életemben. S kibaszottul szomorú voltam, hogy nem találtam meg.
Legalábbis visszagondolva, nem találtam.
Voltam én minden, mártír, szeretetért kuncsorgó, idióta, határtalan és még azt is mondták, hogy prűd…
A végletek és azok között minden is. Minden attól függött, hogy ki mit akart belém látni.
A szerelem is ilyen, sokszor nem a személy határozza meg, hogy mit érzünk, hanem maga az érzésre való vágy, ugyanis a szerelembe akarunk szerelmesek lenni.
Ez a szeretetért kuncsorgó megjegyzés egy pár napja foglalkoztat, talán jobban is, mint kellene. Ugyanis ebből jött az ötlet, hogy nekem erről írni kell.
Nem bántó volt ez, nem is bosszant, igazából tök jogosnak tartom. Alapvetően ezért foglalkoztat, mert teljesen igazat adok annak, aki mondta. Mellesleg ezt idén mondták a tízen évvel ezelőtti énemről.
Én inkább a szánalmasan magányos jelzőt mondanám az akkori szenvedéseimre.
Viszont, ki kell emeljem, hogy nincs ezzel baj. Azt gondolom, hogy az ember lánya, azon időszakban, ezt kell, hogy megélje.
Addig vagy igazán befolyásolható, míg nem vagy rendben önmagaddal.
Mindig vágytam arra, hogy szeressenek. Lehet, hogy voltak ennek gyerekkorból jött faszságai, sőt, minden bizonnyal voltak, viszont hibának tartom, ha mindent másokra próbálunk kenni. Nem gondolnám, hogy jogos lenne másokat hibáztatni, hogy gyerekkoromban hogyan szerettek, vagy, hogy éppen hogy bántak vagy nem bántak velem.
Szerintem, ha felnőttél és elkezded járni az utad, akkor meg kell találd közben önmagad.
Szóval mindig erre vágytam, mindennél jobban, hogy szeressenek, viszont, szerintem ezért sem kaphattam meg az élettől.
Ha mindig kintről várod azt, ami bent nincs meg, akkor soha nem fogod tudni megtapasztalni azt a saját valóságodban.
Itt pedig a témába vág egy gondolat, amivel azt hiszem, a múlt héten találkoztam, hogy egy lány ahhoz kért tanácsot, hogy mit kellene tennie, hogy találjon magának egy szeretetteljes kapcsolatot.
Nekem ehhez fűződően az volt az első kérdésem, hogy magát ugyan szereti-e?
Nyilván jöttek a kifogások és a kerülgetése a témának, mindenről is beszélt mindenki, de arról nem, hogy milyen fontos és elsőbbséget élvező dolog az, hogy magunkat szeressük a legjobban. Ezután pedig lehetne bármilyen egészséges kapcsolódást alakítani, de ez esetben ez még elég távoli dolog volt.
Szóval, mint kiderült, számomra ez az elsődleges, hogy magunkat fogadjuk el és szeressük, ugyanis, ha magadat nem szereted és tiszteled eléggé, akkor másoktól nem várhatod, hogy ezt a fajta űrt betöltsék benned. Soha, senki nem fogja tudni betölteni azt, amit nem adsz meg magadnak.
Kicsit kaotikus lehet ez a bejegyzés, de, ha van bármi tanulság, akkor az ez lenne, hogy nem számít, hogy mi van kint, csakis az számít, hogy mi van bent.
Szeresd magad, ne kívülről keresd a megmentőt, s tudd, hogy értékes vagy és szerethető.
Ha van benned szeretet, ami őszinte, akkor azt tudod kifelé is áramoltatni, ami fantasztikus dolgokat visz vissza hozzád.
Talán a lassan 32 évem alatt, erre lehetek a legbüszkébb, hogy már nem kívülről akarok várni semmit, hanem az érdekel a leginkább, hogy bennem mi van. Ugyanis elértem azt, hogy nyugalom van bennem, alapvetően, szeretem és tisztelem magam. Ez pedig a legfontosabb a világon.
Már nem akarok kuncsorogni és a sokadik lenni ebben a sztoriban. Ugyanis, ha valami szenvedést okoz, akkor abban nincs jövő és fejlődés, csak időrablás.
Amennyiben tudod, hogy melyik zenéből jött a cím, ezáltal ez a fantasztikus bejegyzés is, akkor pacsi. Ha nem, akkor tessék művelődni, én emlékszem, ahogy koncerten anno első sorban üvöltöttem a zenészekkel és a tömeggel. Mondjuk, amilyen pici kocsma volt, viccnek is rossz, hogy tömegként hivatkozom a Jam népére, de nekem akkor az volt a világ közepe.
Másrészt pedig, anno, azon a blogomon, aminek volt is olvasó közössége, minden bejegyzéshez tettem valami zene linket, ami éppen adta a hangulatát az írásnak.
Szóval nosztalgiázzunk együtt:
Ölellek,
Kitti