Az életben folyamatosan keressük az igazságosságot.
Gyártjuk az ítéleteket, bánkódunk mások élete miatt, felháborít mások szenvedése, megvisel mások rossz döntése. Gyakorlatilag jobban tudjuk élni mások életét, mint a sajátunkat, ami csak elmegy a fejünk fölött, mert ennyi teóriagyártás közepette fix, hogy nem lesz időnk megélni azt.
A családomban pár napja történt egy esemény, ami beindított pár gondolatot, s feltette bennem azt a kérdést, hogy mit gondolok az öregedésről, a halálról, s miért nem érint meg semmi ezekkel kapcsolatban?
Nézem ezt a rengeteg ítéletet, amit az emberek éltetnek, s nem értem, hogy ez hogy érdekelhet ennyi embert s mindezek közben hol hagyja önmagát elveszni az, aki ennyit foglalkozik másokkal? Ugyanis itt meghal egy fizikai test, ez tény, viszont a lelkek is, amik elnyomásba kerülnek a sok panaszkodás és értelmetlen csevegés miatt.
Ítélkezni amúgy kurva könnyű, sokszor megkapom azt is, hogy csak azért nem érdekel az élet, illetve annak a vége, mert nincs családom. Nyilván ez igaz, gyerekeim nincsenek. Sokak szerint ez egyenlő azzal, hogy senkim nincs az életben. Ez olyan kis kedves ítélet.
De vissza a témához. Gyakorlatilag ez az ítélet is olyan, mint a többi, nem igazán érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam. Természetesen szíve joga mindenkinek azt gondolnia, ami őt boldoggá teszi vagy akár lesz tőle egy határozott pillanata, hogy megérte felkelni.
Viszont senki nem kérdezi meg a miértet.
Miért nem érdekel engem az, hogy élünk, aztán meghalunk?
Kezdjük egy nagy vonalakban résszel, mégpedig azzal, hogy én nem hiszek abban, hogy csak azért, mert jó emberek voltunk életünk során (már ez is egy elfogult kijelentés, ugyanis nagyon relatív a jó fogalma is), nekünk automatikusan kiérdemelt lenne a végünk is. Illetve ott van az is emögött, hogy én magamról bármit gondolhatok. Ugye, hogy már nem fekete vagy fehér ez a kijelentés?
Gyakorlatilag mindenkinek van egy tapasztalati útja, ami akármilyen fantasztikus vagy épp ugyanennyire fájdalmas, végig kell rajta menni. Olyan sok haláleset történt mostanában, hogy most realizálom, nem igazán akartam én ebbe belemenni, de, ha már elkezdtem, akkor menjünk le a mélyére.
Nem igazán gondolnám, hogy van olyan, hogy jó vagy rossz. Mármint, alapvetően az ember az aktuális tudása szerint próbál a legjobban meghozni egy döntést. Nos, ez a döntés nem lehet mindenkinek pozitív.
Mindenben ott van a yin és a yang. Az egész életünket ez fedi le. A testünket, a gondolatainkat, az érzéseinket, a cselekedeteinket, tényleg mindent. Egyik nélkül nincs a másik. Persze, törekedni lehet az egyensúlyra, de az élet egy végtelen harmónia ezek keverékéből.
S ha már élet… Lesz ennek valaha vége? Meghalunk, de egy bizonyos tekintetben mégsem. Kutatjuk, hogy mi történt előző életünkben, de még a jelenlegit sem tudjuk beleéléssel élni. Mindig leköt a múlt fejtegetése és a jövő jóslása, de mégis hol a fenében van a jelen?
Túlmisztifikáljuk a halált, s közben elfelejtünk élni. Mások élete fölött gyártunk teóriákat, hogy ők miért szenvednek vagy éppen léptek ki ebből a fizikai valóságból, ugyanakkor nem képmutatás ez egy kicsit?
Nem azt mondom, hogy mutass példát és élj úgy, ahogy szerinted másoknak kellene. Nyilván ez a legkönnyebb, hogy másoknak mit kellene és hogyan csinálni. Viszont nem könnyebb lenne, ha a saját romjaink darabjait szednénk össze a szőnyeg alól és elkezdenénk végre foglalkozni vele?
Azt érzem, hogy az embereknek a sopánkodás mások miatt sokkal fontosabb, mint az, hogy megéljék végre az adott pillanatot, amit másodpercről másodpercre veszítenek el. Lehet, hogy azt hiszed, végtelen időd van visszatérni adott dolgokra, ugyanakkor az élet olyan, mint a homokóra, folyamatosan peregnek ki a homokszemek a kezeink közül.
Lehet menekülni, lehet félni, lehet hárítani. Oly sok réteg van bennünk és meggyőződés, hogy csak jót akarunk, csak sajnáljuk, illetve mi nem is értjük, hogy mi történt. Viszont egy szónak is száz a vége, ahogy leszülettünk, pont ugyanúgy ki is fogunk lépni innen. Az idő pedig a legdrágább kincsünk ebben a fizikai valóságban.
A halál a maga nemében csodálatos, főleg, ha jó nagy adag évtized élet előzi meg, de olykor kell a hit, hogy minden úgy történik, ahogy annak lennie kell és az önsajnálatot el kell engedni közben.
Tudom én, hogy könnyebb mások halálán rágódni, hogy mi történt, miért és mit kellett volna másképpen csinálni. Azt is tudom, hogy könnyű azon sopánkodni, hogy de szép élete lehetett volna még és jaj, de kár érte. Azt is tudom, hogy milyen az önsajnálatba merülni ilyenkor, hogy bassza meg, mi lesz velem nélküle?
Ez a szép az életünkben, hogy, ha felismerjük azt, hogy mi nem megyünk sehova, s minden csak egy új kezdet, nem pedig a vég, már nem lesz kedvünk olyan sokat gondolkodni az élet ezen természetes folyamán.
Tudom, hogy eléggé nyers a stílusom olykor, ebben a témában lehet, hogy nem is csak picit az, ugyanakkor mindig mindennek oka van. A betegségeknek, a halálnak, az életnek, mindennek. Véletlenek nincsenek.
Ami viszont van, az a felelősségvállalás, hogy, ha már itt vagyunk, akkor éljük meg tiszta szívvel.
Végszóként talán azt tudnám kívánni, hogy a szeretet és a hit vezesse az utad. Ne akarj mindent kitalálni, megfejteni, csak hallgass a belső sugallataidra.
Minden okkal és minden értünk történik, még akkor is, ha jelenleg fogalmunk nincs arról, hogy mi is lehet az az ok.
HK