Azt gondolom, hogy, míg tudunk nevetni a velünk történő eseményeken, addig baj nem lehet.
Az élet jelenleg is edzi az idegrendszerem, nehézségek a munkahelyen, nehézségek a kapcsolódásokban, elvesztettem az egyik családtagom, szóval igencsak áramlik az élet körülöttem.
Ma este egy írásban zajló beszélgetésben feljött egy régi minta, velem szemben, ami még a házasságomban volt jellemző, s utólag belegondolva rájöttem, hogy a legnagyobb humorérzéke az életnek van.
Egy ponton, minden egyes történés közepette, ráébredhetsz arra, hogy alapvetően, hiába tulajdonítunk oly sok mindennek jelentőséget, gyakorlatilag semmi sem számít az életben. S nyilván mondhatjuk erre azt, hogy dehogynem, mert az egészség számít, a család számít, az élet is számít…
Persze, meg is van az a helyzet, amikor ez még így van.
Ugyanakkor az az igazi felismerés, harmónia, megvilágosodás, nevezd, ahogy akarod, mikor összecsapnak a fejed felett a hullámok, s te visszabillensz a jelenbe, amivel jön a felismerés, hogy ez az egész ugyan, kit érdekel? Hiszen nem számít.
Nekem annyi ilyen pillanatom volt, s a ma esti megélés is így zajlott. Mikor érzel mindig mindennel kapcsolatban valamit, főleg, ha már régebben jelen van ez a bizonyos érzet, s csak győzködöd magad, aztán jön a gondolat, mintha leforráztak volna, hogy hogyan lehet a másik ilyen értetlen vagy miért így viselkednek a körülöttem lévők, vagy hogyan viheti el az anyagi világ ennyire a körülöttem lévőt?
S rádöbbensz arra, hogy folyamatosan futod a köröket, de már nem akarsz figyelmet, már nem akarsz megértést, elfogadást, igazából semmit az égvilágon, csak nyugalmat.
A felismerések által pedig jön az a pillanat, mikor szívből jövően kiröhögöd magad. Ugyanis egy ponton túl már nem éri meg komolyan venni ezt az életnek nevezett valamit.
Tulajdonképpen ez a csodálatos is az életben.
El is mondom, hogy miért.
Megvan az az érzés, hogy te vallod magad valakinek? Van egy egész begyakorolt magyarázatod arról, hogy ki vagy te, hogy mi vagy te, hogy honnan jöttél és hová tartasz.
Tudom, hogy van, nyilván, mindenkinek van. Viszont, azért dolgozunk magunkon, magunkért, a kollektívért, hogy ez egy ponton feloldódjon.
S mikor mások mondanak mindenféle magyarázatot, ítéletet, gondolatot önmagukkal kapcsolatban, sőt, sokszor veled kapcsolatban is, az egyrészt vicces, mert ráébredhetsz, hogy ez az egész semmit sem számít, másrészt pedig szomorú, hogy valaki itt tart, s ez élteti.
Rengeteg alkalom lesz az életedben, mikor csak nézed a körülötted lévőket, s nem fogsz tudni érdemben segíteni.
Ez pedig nem a te hibád, s tudnod kell, hogy nem lehet mindenkin segíteni, sőt, nem is kell.
Ez mindenféle érzelemmel eltölthet téged, főleg, ha hagyod, hogy belemerülj, DE! s ez egy nagyon fontos de. Hagynod kell, hogy mindenki azt a valóságot élje meg, amiért idejött.
Lesznek helyzetek, mikor ez elszomorít, feldühít, reményvesztetté tesz, de mi van akkor, ha veled azért nézeti ezt végig az élet, hogy megtanuld ezt is kezelni?
Gyakorolni kell a türelmet, a nem bevonódást, a hallgatást, főleg akkor, ha oly sok véleményed lenne. Néha hagynod kell a vesztébe rohanni az embereket, mert nem minden a te felelősséged.
S hogy hogyan jutottunk idáig ebben a bejegyzésben?
Ezt hívják intuíciónak. A jógaóráimon is ez vezet, ezért vannak meglepően jó záró meditációk, illetve óra közbeni gondolatok. Mindig elmondom azt, amit úgy érzem, hogy mondanom kell, mert jó szolgálatot tesz.
Itt egy kis önreklám, hogy együtt jógázhassunk a szabadban:
YouTube csatornáért KLIKK IDE!
Ha pedig jóga… Ma reggel elkapott egy érzés, hogy nem vagyok jó benne, hogy nem elég az öngyakorlásom, hogy nem jól szervezem az életem, hogy nem vagyok elég kreatív, hogy nem működik semmi, mert nem hogy jönnének, de mennek a feliratkozók az online térből.
Feljött az is, hogy nem vagyok jó tanár, s nem lesz ebből az egészből semmi, mert nem érzem azt, hogy szeretném megmutatni azt, amiket tanultam eddig az utam során, hogy mi van bennem.
Emellett pedig ott van az is, hogy nem látom az értelmét. Hiszen ez sem számít a szó szoros értelmében. Már csak azért is, mert mindenki ott van, ahol lennie kell.
Utána pedig, mielőtt hagytam volna elhatalmasodni ezt az egészet, feltettem a kérdést, hogy kihez tartozik ez az érzés? Ez a kérdés feloldotta bennem a kétségeket.
Nagyon sokszor van az, hogy nem is hozzánk tartoznak bizonyos érzelmek, félelmek, de az energiák olvasásából fakadóan megjelenik bennünk is. Ilyenkor érdemes kérdezni.
Ismét egy összeszedett és értelmes posztot sikerül kiadnom a kezeim közül, de megszokhattátok már a csapongást.
Ölellek,
Kitti